ENEH MEDITÁL

Az egyik dolog, amiért különösen hálás vagyok a szüleimnek és a nagynénémnek, hogy kisiskolás koromban elvittek úszótanfolyamra. Iszonyat szorongó kisgyerek voltam, alig bírtak bevonszolni a medencébe, kétségbeesetten sírtam, visszakoztam. De Laci bácsi, az úszóedző, kedvesen kivárt és megszelidített. Abszurd. Kevés emlékem van a gyerekkoromból, de máig emlékszem a sérvműtéte hegére. Onnantól, hogy bekerültem a vízbe, ki se nagyon akartam jönni többé 😊 . Talán heti 3 edzés volt, versenyek, imádtam, érmes is lettem. Sajnos egy vesemedencegyulladás megszakította az úszó pályafutásomat, de szerintem ez a pár év alapozta meg az izomzatomat. A mindentudó mérlegünk szerint összesen két dolog teljesül az egészségi állapotomban, az izomtömegem és a csonttömegem 😊 . (Ja, és a zsigeri zsírom is jó pontot kap, amire a legbüszkébb vagyok 😊 ) Amúgy jelenleg a biológiai életkorom 61-62 év között ingadozik. Egyszer ledolgoztam 60-ra, az nagy ünnep volt... Nehezen állok meg, nehezen engedem el ma

Gondoltam leírom a tapasztalatainkat a dániai legoland-es áprilisi kalandunkról. Tirza lányomnál a Lego, az olvasás és a sárkányok, valamint ezek mindenféle kombinálása a menő már jó ideje. Endre és Ezra is szeretnek legózni persze, csak más intenzitással, én meg nem vagyok nagy játszós amúgy, de mára megtérítettek némileg 😊. Mivel egyre inkább megyünk bele a tinédzserkorba és ki a gyerekkorból (10, 14 évesek), főleg a családi élményekre szeretnénk fókuszálni ebben a pár évben, ami maradt, mielőtt már cikik leszünk nekik 😊 . A Lego születése Billundhoz, ehhez a cuki kis dán városkához fűződik, aminek saját pici reptere van, és csupán 1,5-2 óra az út Budapestről. Ráadásul annyira kicsi a város, hogy kb gyalog be lehet jutni a reptérről Legolandbe, meg a városon belül is gyalog megközelíthető minden. Egy blogon, ahol lelkesen ajánlották, némileg elbizonytalanított, hogy azt írták nagyon zsebbenyúlós a dolog, mi meg nem vagyunk túl gazdagok, ami persze viszonyítás kérdése. Mégis úgy dön

Sóhajok közt verdesve fetreng a lelkem, kibújna bőréből, de nincs ereje. Csak kínoz és bánt, és nem jön, nem megy a változás. Fáj a fagyos félelem, közönybe bénulok. Pereg az agy, eszelősen hajt a munka kényszere, lehet, hogy megőrülök bele? Mondja már meg valaki, mennyi az elég, mikor pihenhetek meg végre. Csak egy kis szusszanás kéne, egy kis nyugalom egy kis fesztelen szabadság. Meddig lopom még meg magam, meddig hajbókolok még a kegyetlen hajcsár előtt? Ki bántana, mi történne, ha megállnék? És nem hinnék többé neki? Soha többé.

Végiggondolva ezt a kint töltött évet, talán úgy tudnám legjobban összefoglalni az itt megtett lelki utamat, hogy birkózás a szörnyeimmel. A legnagyobb és legbonyolultabb szörnyem a Félelem: félelem a haláltól, az élettől, de leginkább önmagamtól, a nemelégségtől, a kevésségtől. Nicole Mullen prófétikus dalát hallgatva döbbentem rá erre tegnap: "I am free to be me." A Félelem pedig általában a Perfekcionizmus Óriásától indul útra, ami a Megfelelni akarás gyötrelméből születik és az istenadta tiszta Szeretetvágyra vezethető vissza. Nem bírja a szívem elhinni, hogy szerethető és Szeretett vagyok, még most sem...

Ma egy pár barátomnak küldtem egy segélykiáltást, hogy hordozzanak imában egy hónapig és bámulatos, hogy máris hat. Olyan érzés, mintha felemelkedtem volna és könnyebb lennék, és tudom, hogy mindez nem magától történik, hanem természetfeletti. Akkora a kontraszt, hogy félelmetes: a bénító jégcsapok kiolvadtak belőlem és az öröm szabadságában járok-kelek. Köszönöm... Remélem kitart a vizsgák végéig:)