Átkozott perfekcionizmus

Sóhajok közt verdesve fetreng a lelkem,
kibújna bőréből,
de nincs ereje.
Csak kínoz és bánt,
és nem jön, nem megy a változás.
Fáj a fagyos félelem,
közönybe bénulok.
Pereg az agy, eszelősen hajt a munka kényszere,
lehet, hogy megőrülök bele?
Mondja már meg valaki, mennyi az elég,
mikor pihenhetek meg végre.
Csak egy kis szusszanás kéne,
egy kis nyugalom
egy kis fesztelen szabadság.
Meddig lopom még meg magam,
meddig hajbókolok még a kegyetlen
hajcsár előtt?
Ki bántana, mi történne, ha megállnék?
És nem hinnék többé neki?
Soha többé.