depi, pánik
(Ezt még nov. 19-én írtam, és sokat vártam hozzá egy Narnia klipre a Caspian hercegből, amit végül nem találtam meg, aztán elfelejtettem betenni a megjegyzést is, most pótlom.
Mostanság a depi nem jelentkezik, aminek örvendek, csak az enyhébb pánikrohamok gyötörnek, amiktől már nem félek, így nem is annyira vesznek uralmuk alá. Már csak a sírógörcs maradt, meg az erős szédülés és szívdobogás. A légszomj nem túl erős, és bírok közben imádkozni, meg tudatosan harcolok a visszahúzódás, emberkerülés ellen. Kicsoda szabadít meg ebből a nyomorult testből? Hát van egy tippem, J-vel kezdődik. Egyébként kezdek hálás lenni ezért a nyomorúságért, és nagyon tapasztalom, h. Ő mindebben velem van, nagyon közel, és nem haragszom rá, csak várom, h. gyógyítson, mert én nem tudok segíteni magamon és senki más se.
Sokakat jobban megértek ebből az állapotból asszem...)
Tegnapelőtt ritka vastag lett körülöttem, meg a fejemben a sötétség, és majdnem beleszerettem a halálba. Mert mostanában olyan nehéz élnem, olyan sok erőfeszítés kell szinte minden reggel, hogy kikeljek az ágyból, hogy a legalapvetőbb dolgokat megcsináljam. Nem, nem lustaságból, hanem valami iszonyú erős bénultság vesz erőt rajtam, a torkom, a hangszálaim befeszülnek, szinte görcsben áll a testem, de főleg az állkapcsom. Azt hiszem ez valami nagyon mély és alapvető félelem, ami végigkísér kiskorom óta, amit többen próbáltak már kiimádkozni belőlem, és lassacskán múlik, de azért néha halálra kínoz. Nem tudom mi lehet az oka. Úgy érzem összeroskadok az élet túl nagy kihívásai alatt, csodálom, hogy túléltem az egyetemet. Annyira féltem az elején a szóbeli vizsgáktól, hogy az első félévben csak olyan tárgyakat vettem fel, amiből írásbeli vizsga volt. Persze ez az állapot nem volt sokáig fenntartható és bizony gyakran napokig nem aludtam a szóbelik előtt, meg nem bírtam abbahagyni a tanulást, agyalást a félelemtől. Az irodalom szigorlat előtt éjjelente kisétáltunk Endrével a Normafához, hogy kiálljon belőlem a görcs és tudjak éjjel pihenni. Mérhetetlen maximalizmus, megfeltelési kényszer, de kinek?
Ilyenkor azt érzem, csoda, hogy túléltem eddig az életet, pedig a legnagyobb megpróbáltatások keresztényként értek, nem valószínű, hogy megbirkóztam volna velük, ha nem tudtam volna Istenbe kapaszkodni. Persze akkor értelmét se láttam volna semminek.
És akkor ott van a depresszió, amivel nem lehet mit kezdeni, nem tudok segíteni a benne szenvedő szeretteimnek, és ez megöl, mintha belülről rágna a fájdalom ha csak belegondolok. És magamon se tudok segíteni, ha benne vagyok, minden távoli, nem tudok logikusan gondolkodni, nem érzek semmit, csak tompultságot, közönyt, értelmetlenséget és megfogalmaztam, hogy ki akarok menekülni az életből, a fájdalmas reményvesztettségből, mert túl sok a gonoszság, túl sok a betegség, túl sok a bizonytalanság körülöttem és bennem.
És akkor Endre megkérdezte, hogy meddig képzeltem el az életemet? A válasz egyértelmű volt számomra: 27 éves koromig. Upsz, az már kevesebb, mint 2 év. Akkor, még a halálba voltam szerelmes, amikor 14 évesen így terveztem, azóta minden jobbra fordult, és nagyon hálás vagyok a változásért, az Életért, ami, vagy inkább AKI betört a világomba, és mindent felforgatott. De úgy fest a régi valóság árnyai még elő-előbukkannak, a Halál erői szeretnének visszakaparintani és most beindultak, mert különösen sebezhető állapotban vagyok, ráadásul sokat álmodunk a férjemmel, a hit álmait. Szóval Endre képes volt bekiabálni a tompultságomba, hogy két hatalom uralkodik ezen a földön, az Élet és a Halál erői, és mindkettő a szerelmemre pályázik, de egyszerre csak egybe lehetek szerelmes. NEM SZERETHETEK BELE A HALÁLBA, mert az megöl. Nem hagyhatom cserben az ÉLETet, aki meghalt érte, hogy nekem ne kelljen. Nem akarok a meghátrálás embere lenni, hogy meghaljak, hanem inkább a hité, hogy éljek. És akkor lassan elkezdett kivilágosodni...
Nagyon kedves Mennyei Apukám van, mert másnap sok szerettemet arra késztette, hogy levelet írjon nekem, ami nagyon jólesett, köszönöm nektek, hogy engedtetek a vezetésének, és megörvendeztettetek, és megismertem egy nagyszerű embert, Tom Lewist, akiről ma kiderült, hogy mellesleg a depresszióból írta a disszertécióját, és nekem adja a könyvét, és őszintén értékel, meg figyel rám, mint egy jó nagypapa, és hamarosan megkapjuk a Disney-belépőket, így nem kell kidobnunk 15o dollárt, és annyi életszeretet árad a Szöszmösz blogból, hogy az én kedvemet is meghozza, és már nem is olyan nagy rám az új fürdőruhám, és még a nap is kisütött.
Ma minden más. Hál'Istennek ez sokkal gyakoribb az életemben, mint a sötét harc, meg az is igaz, hogy páran bedobtak egy pár imát a segítségemre. Köszönet. Szóval arra bátorítok minden barlanglakót, hogy mondják ki a félelmet, a mérges gondolatokat, kérdőjelezzék meg őket, ez fontos rész, kérjenek imát és ne vegyék nyakukba a világ, meg a jövő baját, mert az a Felséges dolga. Tudom, mondani könnyű, de azért mondom.
Mostanság a depi nem jelentkezik, aminek örvendek, csak az enyhébb pánikrohamok gyötörnek, amiktől már nem félek, így nem is annyira vesznek uralmuk alá. Már csak a sírógörcs maradt, meg az erős szédülés és szívdobogás. A légszomj nem túl erős, és bírok közben imádkozni, meg tudatosan harcolok a visszahúzódás, emberkerülés ellen. Kicsoda szabadít meg ebből a nyomorult testből? Hát van egy tippem, J-vel kezdődik. Egyébként kezdek hálás lenni ezért a nyomorúságért, és nagyon tapasztalom, h. Ő mindebben velem van, nagyon közel, és nem haragszom rá, csak várom, h. gyógyítson, mert én nem tudok segíteni magamon és senki más se.
Sokakat jobban megértek ebből az állapotból asszem...)
Tegnapelőtt ritka vastag lett körülöttem, meg a fejemben a sötétség, és majdnem beleszerettem a halálba. Mert mostanában olyan nehéz élnem, olyan sok erőfeszítés kell szinte minden reggel, hogy kikeljek az ágyból, hogy a legalapvetőbb dolgokat megcsináljam. Nem, nem lustaságból, hanem valami iszonyú erős bénultság vesz erőt rajtam, a torkom, a hangszálaim befeszülnek, szinte görcsben áll a testem, de főleg az állkapcsom. Azt hiszem ez valami nagyon mély és alapvető félelem, ami végigkísér kiskorom óta, amit többen próbáltak már kiimádkozni belőlem, és lassacskán múlik, de azért néha halálra kínoz. Nem tudom mi lehet az oka. Úgy érzem összeroskadok az élet túl nagy kihívásai alatt, csodálom, hogy túléltem az egyetemet. Annyira féltem az elején a szóbeli vizsgáktól, hogy az első félévben csak olyan tárgyakat vettem fel, amiből írásbeli vizsga volt. Persze ez az állapot nem volt sokáig fenntartható és bizony gyakran napokig nem aludtam a szóbelik előtt, meg nem bírtam abbahagyni a tanulást, agyalást a félelemtől. Az irodalom szigorlat előtt éjjelente kisétáltunk Endrével a Normafához, hogy kiálljon belőlem a görcs és tudjak éjjel pihenni. Mérhetetlen maximalizmus, megfeltelési kényszer, de kinek?
Ilyenkor azt érzem, csoda, hogy túléltem eddig az életet, pedig a legnagyobb megpróbáltatások keresztényként értek, nem valószínű, hogy megbirkóztam volna velük, ha nem tudtam volna Istenbe kapaszkodni. Persze akkor értelmét se láttam volna semminek.
És akkor ott van a depresszió, amivel nem lehet mit kezdeni, nem tudok segíteni a benne szenvedő szeretteimnek, és ez megöl, mintha belülről rágna a fájdalom ha csak belegondolok. És magamon se tudok segíteni, ha benne vagyok, minden távoli, nem tudok logikusan gondolkodni, nem érzek semmit, csak tompultságot, közönyt, értelmetlenséget és megfogalmaztam, hogy ki akarok menekülni az életből, a fájdalmas reményvesztettségből, mert túl sok a gonoszság, túl sok a betegség, túl sok a bizonytalanság körülöttem és bennem.
És akkor Endre megkérdezte, hogy meddig képzeltem el az életemet? A válasz egyértelmű volt számomra: 27 éves koromig. Upsz, az már kevesebb, mint 2 év. Akkor, még a halálba voltam szerelmes, amikor 14 évesen így terveztem, azóta minden jobbra fordult, és nagyon hálás vagyok a változásért, az Életért, ami, vagy inkább AKI betört a világomba, és mindent felforgatott. De úgy fest a régi valóság árnyai még elő-előbukkannak, a Halál erői szeretnének visszakaparintani és most beindultak, mert különösen sebezhető állapotban vagyok, ráadásul sokat álmodunk a férjemmel, a hit álmait. Szóval Endre képes volt bekiabálni a tompultságomba, hogy két hatalom uralkodik ezen a földön, az Élet és a Halál erői, és mindkettő a szerelmemre pályázik, de egyszerre csak egybe lehetek szerelmes. NEM SZERETHETEK BELE A HALÁLBA, mert az megöl. Nem hagyhatom cserben az ÉLETet, aki meghalt érte, hogy nekem ne kelljen. Nem akarok a meghátrálás embere lenni, hogy meghaljak, hanem inkább a hité, hogy éljek. És akkor lassan elkezdett kivilágosodni...
Nagyon kedves Mennyei Apukám van, mert másnap sok szerettemet arra késztette, hogy levelet írjon nekem, ami nagyon jólesett, köszönöm nektek, hogy engedtetek a vezetésének, és megörvendeztettetek, és megismertem egy nagyszerű embert, Tom Lewist, akiről ma kiderült, hogy mellesleg a depresszióból írta a disszertécióját, és nekem adja a könyvét, és őszintén értékel, meg figyel rám, mint egy jó nagypapa, és hamarosan megkapjuk a Disney-belépőket, így nem kell kidobnunk 15o dollárt, és annyi életszeretet árad a Szöszmösz blogból, hogy az én kedvemet is meghozza, és már nem is olyan nagy rám az új fürdőruhám, és még a nap is kisütött.
Ma minden más. Hál'Istennek ez sokkal gyakoribb az életemben, mint a sötét harc, meg az is igaz, hogy páran bedobtak egy pár imát a segítségemre. Köszönet. Szóval arra bátorítok minden barlanglakót, hogy mondják ki a félelmet, a mérges gondolatokat, kérdőjelezzék meg őket, ez fontos rész, kérjenek imát és ne vegyék nyakukba a világ, meg a jövő baját, mert az a Felséges dolga. Tudom, mondani könnyű, de azért mondom.
Megjegyzések