ENEH MEDITÁL

A Felséges dícséretre méltó. A helyzet változatlan múlt vasárnap óta, mintha visszataláltam volna örömteli, barátságos önmagamra, semmi pánik a coffee breaken, pedig nagyon sok ember van ott mostanában... Meglátjuk mi lesz holnap a gyülikben. Egyébként most egy ideig nem fogok szöszölni a Lectio divinával, mert túl sok időt rabolna a blog, de jelzem, h. a Sámuelt olvasssuk Endrével és nagyon izgi, tele misztériummal, (prófétai révület, etc.) meg néhány cuki állatos történet is van benne, amiben kifejezetten örömömet lelem. Tetszett, amit Chris a múltkor megfogalmazott: Stop reading the Bible and start listening to the Bible. Egyébként nektek lassan tölt be ez az oldal, leszedjek pár klipet?

Már jó ideje nem vagyok pocsolya. Furcsa, nem várt dolgok jönnek itt felszínre. Túl vagyok egy szabaduláson például. Hetek óta gyötört tudatalatt, mélyen egy óriási félelem, attól, h. hamarosan meg fogok halni. Már említettem, h. tinidepis koromban többször kijelentést tettem arról, h. 27 évesen fogok meghalni, és gondoltam ennek köze lehet a dologhoz, mert már csak 1 év van addig. Tegnap imádságot kértem Chris-papa pásztoromtól (a képen feleségével, Susannel), aki elűzte a halál hazugságot suttogó démonát a füleimtől, és helyébe lehelte a 91. Zsoltárt. Szó szerint megrázó élmény volt, nehéz-súlyos könnyekkel, meg friss beáramló levegővel, meg apai szerető tekintéllyel, mennyei hatalommal. Megkönnyebbültem. Enyhe kifejezés. Nem is jutott eszembe, h. egy démon bujdoshat megérzésnek gondolt gondolatok mögött és behálózva kínoz. Pedig lemérhettem volna Isten Szaván. Vizsgáljátok meg a gondolataitokat, mert veszélyesek. Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, a

Ma pocsolya vagyok. Remélem holnap már nem leszek pocsolya. Ti voltatok már valaha pocsolyák? Nem egy felemelő érzés...

Hosszú hallgatás után újra felbukkanok a blogomon. Így csinálok Jézussal is sajnos. Hetek óta nem beszéltem vele egy jót, hetek óta mérgespatkánykodom és üresítem az életem teletömködve magam mindenféle feladattal, meg haszontalansággal. Valamiért azt gondolom, h. amikor pihenek, vagy egy család életébe bekapcsolódok, Istentől is kimenőt kapok, vagy inkább kikapcsolódok az érveréséből, mintha Ő is valami meló, vagy erőfeszítés lenne, amit ki kéne pihenni. És aztán jön a maró gúnyolódó, lebénító szégyen, ami még egy kicsit távol tart és aztán nincs tovább, Hazarohanok a Mesterhez, aki mindvégig mellettem sétált némán-kérőn várva a közeledésemre. MA eljött a hazarohanás napja, sétálni akartam hívni a Mestert, erre nem elkezdett esni az eső több heti napsütés után, ráadásul kificamodott a csípőm is valami rossz mozdulattól, úgy sántikáltam, mint egy ezeréves teknőc, meg a fejem is hasogatni kezdett a sok blogolvasástól. Kértem Endrét, h. imázzon értem, hátha helyrejövök, aztán jól elröhög